Nem vagyok elég. Vagy éppen ellenkezőleg, túl sok vagyok. Túl intenzív, túlságosan magamnak, túlságosan másoknak. Túlságosan önmagam. A beilleszkedés vágya rég letarolta az egyéniséget. Csak nehogy kilógjak a sorból. Nehogy kérdéseket ébresszek az emberekben, nehogy magamra vonjam a figyelmet. Pedig az önbizalom éppolyan fontos, mint az önreflexió. Kritizálni önmagunkat? Igen, építő jelleggel igen. Ugyanakkor tudni kell megdicsérni is önmagunkat. Hinni magunkban. És nem félni attól, hogy nem ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Nem félni másnak lenni.
Szégyelld magad!
Kislányként nyugodtan táncoltam a tévé előtt. Van egy dobozunk (igen, tényleg egy VHS-ekkel teli doboz, mert még a Vad angyal és a Kockázat! generációjának gyermeke vagyok) tele családi videókkal, amelyeken kis gömböcként táncolok, énekelek. Nem foglalkozom vele, ki előtt, nem foglalkozom vele, hol. Azzal sem nagyon, hogy mikor. Egyszerűen élvezem azt, ami örömöt okoz. Ami boldoggá tesz, és amin mások nevetnek. Nem teszek különbséget gúny és jókedv között. Még nem ismerem ugyanis a szégyent. A környezetre adott reakciót, amelyet mindannyian fokozatosan megismerünk. És a legtöbben meg is szerezünk.
A szégyennel nem születünk. Ugyan. A szégyen érzését fokozatosan tanuljuk meg. Amikor egyszer csak valami nem illik. „Most ne, kérlek, nézd, hogy néznek rád az emberek.” És te tényleg odanézel. És elszégyelled magad. Abban a pillanatban a legszívesebben nem is lennél (látható). Először veszíted el azt a közvetlenséget. A saját önbizalmadat.
Hová tűnt az önbizalom?
Az első rúgást a szégyentől kapta. De hamarosan jöttek a többiek is. És időnként egy rendes bal horgot is bevisznek az önbizalomnak. Néha ez kívülről érkező ütés, máskor pedig csak a fejünkben zajlik. De mindig alaposan megrázza az embert.
Amikor nem akarunk csalódást okozni másoknak
Az emberek folyton elvárnak egymástól valamit. A család, a barátok, a kollégák és a véletlenszerű járókelők is. Legyen szó akár egy mosolyról, egy köszönésről, vagy arról, hogyan kellene kinéznünk a korunkban és a helyzetünkben. Minden nagyítója alatt van. A frizurától egészen a cipőfűzőig. A legtöbb ember mellé is odapillant. Aztán értékeli a lakhatásunkat, az autónkat, a kertünket, az előkertünket, a járdánkat, végül még a járda hézagait is. És ezt már kisgyermekként megfigyeljük. És sosem hagyjuk abba a megfigyelést.
Még önmagunkat sem
Idővel átvesszük a környezet ezen elvárásait. Azonosulunk velük. Elvárjuk önmagunktól azt, amit mások elvárnak tőlünk. „Ő az én alakommal sosem venne magára ilyesmit. Ez ráadásul túl színes. Ez nem illik.” Félünk a kísérletezéstől és a tekintetektől. És amikor beleolvadunk a tömegbe, úgy érezzük, hogy ez így jó.
Az életnek azonban nincs dress code-ja. Feleslegesen kötözzük meg magunkat olyan szabályokkal, amelyek nem is léteznek.
Az önbizalmunk minden alkalommal csorbát szenved, amikor kezdjük úgy érezni, hogy kilógunk a sorból. Hogy a környezet nem fogad el minket. És hogy megint egyszer nem felelünk meg valakinek az elvárásainak. Még ha ez történetesen egy véletlenszerű úr a pékségből is.
Miért merjünk önmagunk lenni?
Mert csak akkor vagyunk igazán önmagunk. És nem csupán az, amivé mások formálni akarnak minket. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg kell változtatnunk a ruhatárunkat. Talán éppen az, ami konform – ami a többségnek tetszik, ami a magazinok címlapján és az üzletláncokban van –, tetszik nekünk is. Őszintén.
Az a szabadság azonban talán másutt kell, hogy elkezdjen működni. Más területeken. De mindig ugyanaz a helyzet. Hinnünk kell önmagunkban. Abban, hogy ez a helyes irány. A saját irányunk.
Az önbizalom elvesztése és megtalálása
Így van. Nehéz újra megtalálni azt, amit egyszer elveszítettünk. De sikerülhet. Kezdje apró lépésekkel. Álljon ki magáért. Ne féljen felvenni azokat a feltűnő fülbevalókat, a piros rúzst vagy a kinyúlt melegítőt. Ne hallgasson arra, mi illik mihez (és kihez is) és mi nem. Higgyen magában. Az embereket, akik megfosztották Önt az önbizalmától, hagyja csak. Talán elrabolták, de nem marad soká náluk. Általában el kell menniük vele a zálogházba. Vagy valaki tőlük is elveszi majd.
Az ellopott önbizalomnak ugyanis nagyon rövid a szavatossága. Gyorsan megromlik és megkeseredik.
Ez nem útmutató. Nem is ajánlás. És nem is terápia. Inkább csak egy kis noszogatás. Tudom, milyen bonyolult dolog az önbizalom. Különféle formái vannak, és a hiánya kifelé különböző módokon nyilvánul meg. Néha ugyanis arroganciának vagy különcségnek álcázza magát. Pedig belül egy kis, riadt lélek lakozik az emberben. Ezért álljon meg, és gondolkodjon el azon, ki is Ön valójában, és ki szeretne lenni. Ön, és senki más.